Ahogy öregszem, egyre fontosabbak számomra a szimbólumok, s egyre gyakrabban találnak meg. Akinek van türelme, jöjjön most velem a címben már jelzett templomba, amely a közelmúltban több tekintetben is meglepett.

Hildesheimban jó ideje áll a város közepén az Andrásról, Jézus tanítványáról elnevezett templom, melyről – már csak méreteit tekintve is – kimondható: nehéz csak úgy megkerülni, nem is akarom. Múltbeli sérüléseinek nyomai egyértelműen látszanak a megperzselt, kormos köveken, amelyek úgy elütnek a szép tisztáktól – az újjáépítéskor nem is akarták ezt elfedni. Nem akartak úgy tenni, mintha semmi sem történt volna: itt halál volt és pusztulás a történelem egy bizonyos pontján. Ugyanakkor újjáépítették: a halálon és pusztuláson túl van élet, van feltámadás. Hogy az újjáépítők valóban ezt gondolták-e, nem tudom – csak azt tudom, hogy én, aki e falak előtt megállok, gondolataimba merülve látom a Krisztus keresztjének fájdalmát, az ő kínszenvedését és halálát, de azt is tudom: Ő feltámadott. Más és fenségesebb Ő most Feltámadottként, de ott az öt seb a feltámadott testen is – nincs eltagadva a halál sem, ami nélkül nincs feltámadás. A halott kövek kiáltanak, s hirdetik a Krisztust nekem, aki egyelőre még csak kinn sétálgatok.

Ahogy befordulok az egyik támfalnál, valami nagyon fura zökkent ki gondolataimból: a kis tér közepén egy elsőre nagyon ronda és meglehetősen nagy vasdarab áll ki a földből. Hát ez meg mi lehet és pláne: mit keres itt? Két háromszög alakú vaslemez az, amikből betűket hasítottak ki. Ahogy megkerülöm őket, s néhány szót sikerül kivennem, rám omlik a felismerés: ez a János evangéliumának prológusa! Ám ahogy igyekszem olvasni az egyik lemezen lévő szavakat, nem állnak össze értelmes mondatokká. Töredékesek, furcsák és nagyon frusztráló, ahogyan minden harmadik szó után megtörik a lendület és egyszerűen nem tudom olvasni! Mígnem egyszerre csak derengeni kezd a megoldás: alulról kell kezdeni az olvasást felfelé, s a két lemezt egyben kell látni hozzá. „Az Ige testté lett.” (Jn 1,14.) Zseniális. Ha az egyik oldal kimarad, úgy töredékes és valójában értelmezhetetlen a szöveg, ahogyan Krisztus személye is. Isten és ember, akit látva a tekintetnek emelkednie kell a Szentháromságra, s arra a szándékra, amely az embert megváltani akarja, amely a halál árnyékának völgyéből az élet vizéhez akarja vezetni azt, akinek erre semmi reménye, ereje, módja egyébként. Snitt.

A templomban gyönyörű, gótikus csúcsívek, ezzel együtt meglehetősen puritán belső tér fogad. Evangélikus gyülekezet istentiszteleti helye ez: csupán néhány dísz van a templomban, viszont az mind funkcióban is van. Ezek közül leginkább az oltár felett lévő szobron áll meg a tekintetem és gondolatom is. 12 figura, akik mind egy körré hajlított bárpulthoz hasonló asztal körül ülnek, ráadásul a levegőben vannak, amolyan lebegő étterem utánérzéssel. Egy hely pedig közöttük üres. Persze, hogy leesik, kik ezek és kinek a széke üres. No, de miért üres? Hát nincsen ott közöttük Jézus? Úrvacsora, amin nincs ott Jézus – milyen üzenet már ez? S eszembe jut, hányszor éreztem már ezt a hétköznapokban – mi itt vagyunk, beszélgetünk, döntéseket hozunk, időnként koccanunk, bocsánatot kérünk, intézkedünk, fontosak vagyunk és közben Jézus széke üres. Mi itt vagyunk, a 12, a 144000, a számolatlan, tengernyi sereg és nyűglődünk magunkkal, egymással, időnként Ővele is, akinek a helye betöltetlen ezen a szobron. Ha már Andreaskirche: azt mondtad, András, hogy megtaláltad a Messiást – hol van? Hiányzik. Sokkal egyszerűbb lenne, ha ott ülne mindig – mondom magamnak. Tudom, hogy ezzel együtt sokkal inkább gyermeki lenne a létünk, de talán a simább életért beáldoznám a felnőttséget. Ő viszont nem. Felnőtt, felelősséget vállaló tanítványok kellenek neki, akik emberek, ennek a létnek minden nyomorával, ugyanakkor új teremtés, annak minden lehetőségével. Azért mégiscsak jó lenne, ha itt lenne, ahogy ígérte. Vajon jó üzenetet hordoz-e ez a szobor? Miért nem Jézus jelenlétében erősít meg engem? Kicsit falsnak érzem. Nem kéne az üres hely, Jézus kéne oda. Aztán valami oknál fogva felnézek, magasan az üres hely fölé, egészen a plafonig, s akkor kiegészül a hiányos kép: a boltívek zárókövéről Jézus képe néz rám vissza. A szobrot épp úgy helyezték el, hogy pontosan a zárókő alá kerüljön az üres hely. Jézus végig a helyén volt/van. Nem néztem felfelé, azért nem láttam. Ott van az Atya jobbján, s valami egészen titokzatos módon a testvéri közösségben is, az úrvacsorai közösségben is. Nem üres az a hely, csak sokkal magasabbról ül valaki rajta, akire fel kell nézni, hogy lássam. „Itt van Isten köztünk.” (165. d.) Itt van Krisztus köztünk, még akkor is, ha a mennybe ment. „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20.) Különös, hátborzongató, felemelő, zavarba ejtő, felszabadító.

Nem erre számítottam, amikor elmentem megnézni ezt a helyet, de hála Istennek, hogy éppen így esett. Számomra az András-templom már nem csak épület, de szimbólum, ami a maga sajátos nyelvén Krisztusról beszél. S valami más is eszembe jutott: „…ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.” (1Kor 3,9.) De ez már egy másik történet.

A gyülekezetnek, amely a templomot használja, van honlapja is, úgyhogy ha valaki többet szeretne megtudni a templomról vagy épp a gyülekezetről, itt megtalálja őket: http://www.andreaskirche.com/

Adamek Norbert

X